A diplomaták a vendégek húsára apellálnak

A HVG feküdt előttem kinyitva, amikor egy kiemelt mondat megragadta a figyelmemet: "A diplomaták a vendégek húsára apellálnak". MI??? A diplomaták kannibálok? Vagy elennék a vendégek elől a húst? Döbbenten néztem oda, és persze kiderült, hogy félreolvastam: A diplomaták a vendégek hiúságára apellálnak. Huhh. Micsoda megkönnyebbülés.

Amikor valamit észlelünk, az agyunk nem minden apró részletet észlel, sem a vizuális, sem az egyéb érzetek területén. A tanult, meglévő belső reprezentációinkat - azok belső felépítését, viszonyait - veti egybe az érzékelt mintával. (Azért a felépítését, belső hálózatát emelem ki, mert nem egy az egyben veti össze az észlelést a mintázatokkal - így nem ismerné fel pl. ugyanazt a gyerekdalt két különböző előadónál, hiszen a hangszín más, csak a hangok közötti viszonyok az állandók.)

Tehát agyunk egybeveti az érzékelt érzeteket és azok belső viszonyait, kapcsolódásait a már ismert reprezentációk belső viszonyaival. Időnként ez a beazonosítás téves lehet - "hiúságára" helyett "húsára"-t olvasunk (vagy gyros helyett gyorsat), tévesen ismerünk fel valakit, más dalra gondolunk. Általában az észlelt részletek számának növekedésével (pl kontextus a szövegben) felismerjük ezt a tévedést, és helyesbítjük.

A különböző reprezentációinkhoz sokszor érzések is kapcsolódnak (neurálisan is - a reprezentációt felépítő idegsejt-hálózat az "érző központhoz", az amygdalához is kapcsolódik). Ilyen például az arcfelismerés - például rokonaink, barátaink, munkatársaink arcához minden bizonnyal kapcsolódnak bizonyos érzések.

Előfordul azonban, hogy az ideghálózatok (agyunk) egy-egy része megsérül. Például megszakad az az útvonal, amely összekötő a látásfelismerés központját az érzelmi központtal. Ilyenkor aztán felismerjük az adott embert, de fura módon nem kapcsolódik a felismeréshez az érzelmi felismerés - ez az ún. Capgras szindróma. Az e szindrómától szenvedő emberek úgy érzik, hogy az, akit látnak, mégsem az, akit látnak - "doktor úr, ez az asszony nem az anyám. Úgy néz ki, de mégsem" (természetesen ha csak hallja a másik személyt, akkor érzelmileg is felismeri, pl telefonon, hiszen az a szál nem szakadt el, ami a hallókérget és az amygdalát összekötötte). Elég bizarr szindróma :) :) (A szindrómáról bővebben beszél Ramachandran a "The tell-tale brain" c. könyvében, és a TED előadásában is.)

Visszatérve a mintázatfelismerésre, ezt tehát a már megtanult, megismert mintázatok - és persze az aktuális állapotunk - nagyban befolyásolják. (A HVG-re pillantás közben éhes lehettem például, amitől az étel szóalakját könnyebben vettem észre, mint egy elvont fogalomét (hiúság).

Ez a tanulásra is igaz. Az, hogy mit értünk meg egy adott szövegből, függ az eddigi tudásunktól, tapasztalatunktól (nem kizárólag az adott tantárgyban, vagy akár iskolai témában), függ az aktuális lelkiállapotunktól, és persze függ attól is, hogy mennyi időt fordítunk a megértésre.
Ez pedig minden gyereknél más és más. Nehéz elképzelni hát, hogy egy előadástól miért is várnánk azt, hogy minden befogadónál ugyanazt az értelmezést és megértést érje el.