A diplomaták a vendégek húsára apellálnak

A HVG feküdt előttem kinyitva, amikor egy kiemelt mondat megragadta a figyelmemet: "A diplomaták a vendégek húsára apellálnak". MI??? A diplomaták kannibálok? Vagy elennék a vendégek elől a húst? Döbbenten néztem oda, és persze kiderült, hogy félreolvastam: A diplomaták a vendégek hiúságára apellálnak. Huhh. Micsoda megkönnyebbülés.

Amikor valamit észlelünk, az agyunk nem minden apró részletet észlel, sem a vizuális, sem az egyéb érzetek területén. A tanult, meglévő belső reprezentációinkat - azok belső felépítését, viszonyait - veti egybe az érzékelt mintával. (Azért a felépítését, belső hálózatát emelem ki, mert nem egy az egyben veti össze az észlelést a mintázatokkal - így nem ismerné fel pl. ugyanazt a gyerekdalt két különböző előadónál, hiszen a hangszín más, csak a hangok közötti viszonyok az állandók.)

Tehát agyunk egybeveti az érzékelt érzeteket és azok belső viszonyait, kapcsolódásait a már ismert reprezentációk belső viszonyaival. Időnként ez a beazonosítás téves lehet - "hiúságára" helyett "húsára"-t olvasunk (vagy gyros helyett gyorsat), tévesen ismerünk fel valakit, más dalra gondolunk. Általában az észlelt részletek számának növekedésével (pl kontextus a szövegben) felismerjük ezt a tévedést, és helyesbítjük.

A különböző reprezentációinkhoz sokszor érzések is kapcsolódnak (neurálisan is - a reprezentációt felépítő idegsejt-hálózat az "érző központhoz", az amygdalához is kapcsolódik). Ilyen például az arcfelismerés - például rokonaink, barátaink, munkatársaink arcához minden bizonnyal kapcsolódnak bizonyos érzések.

Előfordul azonban, hogy az ideghálózatok (agyunk) egy-egy része megsérül. Például megszakad az az útvonal, amely összekötő a látásfelismerés központját az érzelmi központtal. Ilyenkor aztán felismerjük az adott embert, de fura módon nem kapcsolódik a felismeréshez az érzelmi felismerés - ez az ún. Capgras szindróma. Az e szindrómától szenvedő emberek úgy érzik, hogy az, akit látnak, mégsem az, akit látnak - "doktor úr, ez az asszony nem az anyám. Úgy néz ki, de mégsem" (természetesen ha csak hallja a másik személyt, akkor érzelmileg is felismeri, pl telefonon, hiszen az a szál nem szakadt el, ami a hallókérget és az amygdalát összekötötte). Elég bizarr szindróma :) :) (A szindrómáról bővebben beszél Ramachandran a "The tell-tale brain" c. könyvében, és a TED előadásában is.)

Visszatérve a mintázatfelismerésre, ezt tehát a már megtanult, megismert mintázatok - és persze az aktuális állapotunk - nagyban befolyásolják. (A HVG-re pillantás közben éhes lehettem például, amitől az étel szóalakját könnyebben vettem észre, mint egy elvont fogalomét (hiúság).

Ez a tanulásra is igaz. Az, hogy mit értünk meg egy adott szövegből, függ az eddigi tudásunktól, tapasztalatunktól (nem kizárólag az adott tantárgyban, vagy akár iskolai témában), függ az aktuális lelkiállapotunktól, és persze függ attól is, hogy mennyi időt fordítunk a megértésre.
Ez pedig minden gyereknél más és más. Nehéz elképzelni hát, hogy egy előadástól miért is várnánk azt, hogy minden befogadónál ugyanazt az értelmezést és megértést érje el.

Agyi izoláció, tanulás és tehetségfejlesztés

Ramachandran izolációs elmélete az esztétikával kapcsolatos megállapításai mentén alakult ki. Elméletében kifejti, hogy a művészek hatásos művészeti alkotásaikat jelentős részben izolációra alapozva készítik el: az észlelt képet nem annak teljességében ábrázolják, hanem valamelyik észlelési elemre támaszkodva, azt izolálva (például fény-árnyék hatások, kontúrok vagy éppen színek). Ramachadran leírja, hogy a szkeccsek éppen azért tudnak nagyon hatásosak lenni, mert agyunk virtuális észleléssel foglalkozó területeinek éppen a legkorábban kialakuló területeit aktiválják, amelyek a vonalak észlelésével foglalkoznak.
Tom Snyder autistákkal kapcsolatos elmélete szerint a normális gyerekek agyának vizuális érzékelésért felelős területei eredetileg 3d képeket produkálnak (részben Ramachandran által leírt grouping, kontraszt részben a mintázat-felismerő peak shift szabályok mentén). Azonban ahogy a gyermek egyre többet tud a világról, egyre inkább a felsőbb kortikális (nyelvi, szabályalkotási, gondolkodási) területeket alkalmazva sematikus belső reprezentációt alakít ki a világról. Ezzel azonban el is veszíti az eredeti látását, mert nem azt (nem csak azt) látja, ami ott van, hanem a belső reprezentációja visszahat arra, amit lát. Tehát a gyermek a saját reprezentációi mentén vizsgálja a világot.

Snyder szerint - és ez teljesen egybecseng Ramachandran izolációs elméletével - az autista gyermekek (egy részének) felsőbb kortikális területei lassan, vagy éppen egyáltalán nem fejlődnek ki, ezért képesek olyan fantasztikusan rajzolni (mert azt rajzolják, amit észlelnek, és nem azt, amit "látnak") (lsd Nadia esete).Az elmélet szerint tehát a felsőbb szintű agyi területek működése kontrollálja és visszafogja az alsóbb szintű területekét. Ramachandran izolációs elmélete szerint ha a felsőbb területek működését kiiktatnánk, akkor az alsóbb területeken jelentős javulást érnénk el (nem mintha ez feltétlenül cél lenne).

Ezt az elméletet támasztják alá Bruce Miller megfigyelései demenciával küzdő betegeken - a demencia egyre erősebb leépülést mutatotta frontális lebeny működésében és funkcióiban, amelyek a helyzetek megítélésével, figyelemmel, oksági kapcsolatok megfigyelésével kapcsolatosak, ám gyakorta ez együtt járt azzal, hogy a betegek magas szinten kezdtek rajzolni, festeni.A jobb agyféltekés rajzolás elmélete szerint is az alapvető probléma, hogy nem azt látjuk, ami ott van, hanem amit az agyunk látni vél. Bár tudományos kísérletnek nem tekinthető, hiszen nincsenek dokumentált eredmények (ez egy lehetséges kutatási terület), a mindennapi beszámolókra támaszkodva úgy tűnik, a módszer valóban rövid idő alatt jelentősen javítja a rajzolási készségeket. Magam is elkezdtem jobb agyféltekés rajzolást kipróbálni, és már az első alkalommal, amikor tudatosan igyekeztem elnyomni azt, amit látni vélek, és helyette a kontrasztokat, árnyalatokat megpróbálni lerajzolni - tehát azokat az elemeket, amelyekből az agyam összerakja, amit végül reprezentációként megnevez - helyből jóval valóságszerűbb lett a rajzom az előbbieknél.

Érdekes módon ez a megfigyelés sok szempontból egybecseng a sokat kritizált és elvetett Sapir-Whorf hipotézissel, amely szerint a nyelv meghatározza a gondolkodást. Abból a szempontból támasztja alá, hogy a megtanult reprezentációk valóban befolyásolják az észlelést. Ez azonban még nem determináció, hiszen ha ez valóban így lenne - tehát a szóban forgó hipotézist alátámasztanák Snyder meglátásai - , eleve képtelenek lennénk új dolgok megtanulására. Miért? Mert ez esetben lehetetlenné válna új dolgok felfedezése, ha nincs rá reprezentációnk.

Ramachandran és Snyder megfigyeléseit azonban az oktatásfejlesztéssel foglalkozók is támasztékul használhatják állításaikhoz. Robinson, Goleman és Gardner is összecsengően azt állítják, hogy mindenkiben vannak olyan képességek, amelyeket kifejlesztve magas szintű teljesítményre képesek az adott területen, ám ezek nem feltétlenül azonos típusú képességek (többszörös intelligencia elmélete). A tehetségkutatók esettanulmányaikkal alá is támasztották ezt az állítást, kiemelve a "kifejlesztés" fontosságát. Csíkszentmihályi, Gladwell, Gardner, Syed (Bounce) valamilyen területen kiemelkedő tehetséget mutató embereket vizsgálva arra a megállapításra jutottak, hogy a képesség (tudás) "mesterszintű" alkalmazásának legfontosabb összetevője maga a gyakorlás (az elköteleződéssel párban - ám ez inkább a gyakorlás előfeltétele, mint párja). A "tízezer óra" hüvelykujj szabály szerint, kb. ennyi idő gyakorlással egy adott készség (legyen ez rajz, sport, matematika, vagy egyéb tudásterület) nagyon magas szintre fejleszthető.

Hogyan kapcsolhatjuk ezt vissza Ramachandran izolációs elméletéhez? A specializált gyakorlás során az adott neuronhálózat újra és újra-erősítését végezve "izoláltan" erősítjük azt a többi területtől (ez most attól független, hogy emellett persze, ám egész már mértékben a tehetségesek a többi területen is fejlődnek, tehát nem beszélhetünk "100%-os" izolációról). Ahogy zongora-gyakorlás közben lassan kialakul a két kéz egymástól teljesen elváló működése, ahogy sokan kedvtelésből megtanulnak furcsa izolált mozdulatokat (fülmozgatás, tudatos szájbiggyesztés, szemöldök-emelgetés), ugyanúgy elegendő gyakorlással egy-egy készségterület is rendkívül magas szintre fejleszthető.

Egy magyar pedagógus, Polgár ennél többet is állított: bármely készségterület kifejleszthető. Ezen állítását saját lányain "kísérletezve" bizonyította be - bár ő sem tudott jól sakkozni, megtanult mindent, amit a sakkról és a sakktanításról tudni lehetett, és lányait már egészen kicsi koruktól tudatosan és folyamatosan (rengeteg órában) "trénelte", amelynek eredményeként mindhárman világszinten kiemelkedő teljesítmény nyújtottak (nyújtanak) a sakk terén. A már idézett tehetségkutatók által leírt esetpéldák is a gyakorlás (és ezáltal közvetve Ramachandran izolációs) elméletét támasztják alá - tehát hosszas gyakorlással (ami az adott neuronális hálózat izolálását is jelenti) bármilyen készség kifejleszthető (ha adottak a hosszas gyakorláshoz szükséges alapfeltételek: motiváció és támogató környezet, amelyek persze önmagukban egymást is meghatározzák, tehát a környezet alakítja a motivációt és viszont).
Snyder - és Miller és saját megfigyelései mentén Ramachandran - egy lépéssel tovább is megy: ami hosszas tudatos gyakorlással elérhető (egy készségterület neuronális hálózatának izolációja, és ezáltali magasabb szintű működése), azt a természet "rövid úton" is el tudja intézni a többi hálózat "kiiktatásával", ami lehet születési hibából adódó (autisták, szellemi fogyatékosok), betegség vagy trauma mentén kialakuló agysérülés által okozott, és esetleg tudatos beavatkozás általi.
Ez a legutolsó a legkérdésesebb. Ramachandran idéz egy beszélgetést, melyben elhangzott, hogy ausztrál tudósok transzkraniális mágneses szimulációs eszközzel átmenetileg leállítottak agyterületeket, amely eredménye azonnali képességjavuláshoz vezetett a leállítás alatti időszakra - a kísérletben résztvevők gyönyörű rajzokat készítettek, sőt egyikük hirtelen prímszámsorozatokat volt képes előállítani, mint egyes autisták. Nos, Ramachandran nem adja meg a kísérlet részleteit és forrását, ezért tekinthetjük ezt szóbeszédnek, azonban érdekes - fantasztikus regénybe illő - gondolatokat vet fel a tehetségfejlesztés lehetséges módjaival kapcsolatosan.
Forrás: Ramachandran: The Tell-Tale Brain: Unlocking the Mystery of Human Nature, William Heinemann Publishing, 2011