Minek kell nekem olvasni a Kőszívűt? Olyan unalmas és hülye nyelven íródott!

Ezt a mondatot – nem meglepő módon – a kislányomtól hallottam, és gondolkodtam is rajta. Erre megkaptam a nekem megfelelő választ az egyik „agyas” folyóiratomban.

Brit tudósok – ki hitte volna? – a Liverpool-i Egyetemről úgy találták, hogy klasszikus írók-költők olvasásakor az agyunk sokkal inkább mozgásba lendül, mint a mai nyelvezeten íródott szövegek esetén.  (Az egyik tudósítás itt található, én a Brain in the News folyóiratban olvastam róla).

A tudósok Shakespeare (Macbeth, Othello, Lear király) és klasszikus költők (Wordsworth, Donne, Browning) műveinek részleteit, illetve ezek mai nyelvezetre átültetett fordításait olvastatták agyi szkenner készülékbe ültetett (fMRI, PET, EEG) emberekkel. Az eredmény a magyar tanárok számára nem lesz meglepő: azt találták, hogy nem csupán sokkal nagyobb igénybe vételnek teszi ki az agyat a klasszikus művek olvasása, hanem kifejezetten olyan területeket is megmozgat, amely az önreflexióhoz is köthetőek, tehát (feltehetően) a klasszikus szövegek / versek önismereti munkára is ösztönöznek minket. Nem kifejezetten az olvasás – maga a szöveg értelmezésének szükségessége az, ami az agyat beindítja, tehát a felolvasás is ide tartozik.

Néhányan érdeklődve kaphatják fel a fejüket erre az immár „tudományosan alátámasztott hírre”, de szerintem a művészetekkel foglalkozók most ingatják a fejüket: mindig is tudtuk, hogy a művészet egyik célja az elgondolkodtatás és ez ezáltal fejlesztés.

Én inkább azon kezdtem el gondolkodni, hogy mit üzen ez a hír a szakmának. Eddig a humán szakoknál az általános műveltségre való hivatkozás szokott a válasz lenni, ha a gyerek megkérdezi, hogy minek is kellene nekem Odüsszeiát olvasni (ezt a kérdés is elhangzott már itthon). Mert illik ismerni.  Ez a válasz már messze nem elfogadható a gyereknek, és tényleg, kérdés is, hogy hol van az a vonal, ahol meghúzzuk az „illik tudni” határát, hiszen annyi, de annyi művész, író, tudós, találmány van, hogy az oktatási rendszerünk a tényanyagok súlya alatt nyöszörög.

Ez a hír viszont azt üzeni: klasszikus irodalom azért kell, hogy önmagukon és a világon jobban elgondolkodtató emberek nőjenek fel. De azt is üzeni, hogy ez az önreflektív élmény kifejezetten a művek közvetlen feldolgozása mentén történik meg (és nem kifejezetten az elemzésük által), vagyis mindenképpen időt kell adni magára a megismerésre. A túl sok tananyag viszont épp ezt az időt veszi el a tanóráról, átnyomva a mindennapi élet keretei közé, ahol ezáltal az olvasás egy kötelező és gyakran utált, vagy túl nehéz feladattá válik.

Az internet rövid cikkeit, színeseit, magánbejegyzéseit olvasni sokkal egyszerűbb, könnyebb, és a fentiek ismeretében kevésbé is önreflexív. Én is sokszor belecsúszok – már hullafáradtan is – abba, hogy bár már könyvet nem bírok a kezembe venni, még akár órákat is szörfölök az interneten könnyű betűk után kutatva. Sok gyerek ezért is fordul a „kötelezők röviden” könyvekhez, ahol mai nyelven, összefoglalva kapja meg az előrecsomagolt történetet. A történet ismerete meglesz (illik tudni kipipálva), de a valódi önreflektív műélmény nem történik meg.

Jó lenne tehát a friss órákban, a nappal – iskolában töltött – aktív szakaszaiban teret nyitni a klasszikusok közös olvasására, ám a tapasztalat pont az ellentéte: van, ahol már a rajzolás is otthoni feladat, mert vizuális órán tananyagot hallgatnak a gyerekek, és az olvasás is otthon marad, mert irodalom órán a tanár magyarázza azt, amit először magunknak kellene átélni és megérteni. A diákok (akinek van) olvasási nehézségei is távol tarthatják őket az olvasástól, tehát a felolvasás (és kifejezetten nem a dadogva felolvastatás) is segíthet nekik a klasszikusok élvezetének megismerésében – ami után talán kedvet is kap továbbiak önálló, otthoni olvasásához. Angliában felolvasó köröket szerveznek nem csupán gyerekeknek, hanem időseknek, anyukáknak is, hiszen az agyunk megmozgatására minden korban és helyzetben szükségünk van.

Erről szerintem sokunknak eszünkbe jut a „Holt költők társasága”, ahol kifejezetten felolvasták a műveket egymásnak – és az eredmény nem kifejezetten az irodalom ötösökben nyilvánult meg. És szerintem ez a személyiségfejlesztés az oktatás fő célja.

Ezt a képet a netről szedtem, de ide illik:

Mi a baj a tiniaggyal? Már ha van? (baj vagy agy?)

Alison Gopnik híres kognitív kutató munkái már Magyarországon is ismertek - elsősorban azok, amelyekben a babák tanulásával foglalkozik. Épp ezért (és persze a téma miatt is) felkaptam a fejem, amikor Gopnik egy tinikről szóló cikkével találkoztam a DANA Foundation "Brain in the News" sajtóválogatásában. A cikk "The Wall Street Journal" január 28-i számában jelent meg.

Gopnik kérdésfelvetése, hogy mi a probléma a mai tinikkel, miért kezdődik egyre hamarabb a pubertás, és maradnak olyan sokáig "tinik" a fiatalok - akár a húszas éveik végéig (ööö: hunik?). Gopnik válasza a kognitív kutatások alapján, hogy két különböző neurológiai - pszichológiai rendszer működik együtt az agyban, amelyek összhangban átalakítják a gyermekagyat felnőtt aggyá.

Az első ilyen rendszer az érzelmek és a motiváció körül mozog - főként azon agyterületeket foglalja magába, amelyek a jutalmazásra reagálnak. Ez az a rendszer, amely a kedves tízéveseinket érzelmileg turbulens tinikké alakítja, akik mindenféle dolgokra vágynak, és vágyaikért mindenfélét megtesznek. Ez a neurális rendszer is együtt érik a fiatallal, és végül ismét (nagyjából) érzelmileg stabil felnőtté alakítja a fiatal személyiségét. Gopnik idéz egy kutatást, amelyben a tinédzserek vágyait és agyi reakcióit vizsgáltál fMRI készülékben: az derült ki, hogy nem a rizikókat értékelik alá a fiatalok, hanem a jutalmakat értékelik túl! Elsősorban  - és túlnyomórészt - ez a jutalom a társak elismerése. Vagyis ha egy másik tini látta, láthatta, mit tesz ő, akkor sokkal nagyobb kockázatokat vállalt.

Gopnik ennek a rendszernek evolúciós okait abban látja, hogy segít a fiataloknak függetlenedni a családtól és új motivációs és érzelmi faktorokat beléptetni a gyermek életébe, így téve őt felnőtté (pár év alatt).

A második létfontosságú neurális rendszer a kontroll rendszere, amelyet elsősorban a prefrontális agykéreg gyakorol. Ez a rendszer gátolja a különféle impulzusokat, hozza a (racionális?) döntéseket és vesz részt a hosszú távú tervezésben. Ennek segítségével vagyunk képesek várni (akár hosszú éveket) a munkánk jutalmára. Ez a rendszer Gopnik leírása szerint a tanulás útján fejlődik. Minél több tapasztalatot szerzünk, minél több döntést (jót és kevésbé jót egyaránt) hozunk, egyre hatékonyabban tűzünk ki célokat, teszünk a megvalósításért, értékeljük a kockázatokat, és várunk hosszabban a jutalomra. A hangsúly a valós TAPASZTALATON van, a tanulás ebből  a szempontból (sem) az explicit információk elsajátítását jelenti, amire a mi oktatási rendszerünk szakosodott. "Knowing physics and chemistry is no help with a soufflé"

Régebben ez a két rendszer együtt, szinkronban fejlődött.  A gyerekek már egészen fiatal koruktól (6-7 éves kortól) részt vettek a felnőttek munkáiban - a háztartásban, a kerti - földön lévő munkákban, dolgoztak az állatokkal, nevelgették kisebb testvéreiket, elmentek tanoncnak iparos mellé - ezért a tinikoruk idejére is már jelentős élettapasztalatot gyűjtöttek. Így mire a pubertás elkezdődött, valós tapasztalatokkal és gyakorlattal felfegyverkezve indulhattak "valós" célokat kergetni - ne feledjük, hogy a 13-15 éves fiatalok pár száz éve még (és pár száz kilométerrel arrébb még mindig) már felnőttnek számítottak!

Ehhez képest a mai fiatalok valódi élethelyzetekbe, munkahelyzetekbe sokszor csak a húszas éveik második felében kerülnek. A "meg akarom mutatni" vágya már tízes éveink elején beüt, de valós sikereket csak másfél évtizeddel később tudunk megélni és felmutatni...

Gopnik felveti, hogy ma nagyon sok nagy tárgyi tudású és okos fiatal van, akinek nincsenek céljai, akik nagyon lelkesek tudnak lenni, de nem tudnak igazán elköteleződni, hosszú távon dolgozni valamilyen célért. És sok olyan fiatal van, akik olyan kihívásokkal és lehetőségekkel találkoznak (szex, drog, hatalom), amelyeket a nem kialakult kontroll-rendszerük miatt nem tudnak helyükön kezelni. Azt hiszem, mindannyian egyetértünk vele.

A kutatónő javaslata szerint nem azt kell nézni, hogy egy "tipikus agy" mikor érett pl arra, hogy autót vezessen, mert ilyen válasz nincs is (mert nincs tipikus agy),  hanem többéves "tanonc" programokat kell kialakítani, amiben például a vezetés módszereit és felelősségét egyaránt elsajátítják. De nem csak a vezetésre igaz ez, hanem az élet minden területére - valós élettapasztalatokon keresztül tudjuk csak a gyerekek önuralmát a vágyaikkal szinkronba hozni.

Miként tanul az agyunk?

Maga az ingerfeldolgozás még nem tanulás. Ha akár elolvasunk, vagy látunk valamit, ez még nem tanulás, még nem jelenik meg változásként a gondolkodásunkban, sem az agyunkban.

A tanulás kisbaba korban (sőt korábban, még az emberré formálódás folyamatában az anyaméhben) kezdődik. Már akkor különféle ingerek érik az érlelődő szervezetet, az érlelődő idegrendszert.

Ezek az ingerek kettősek - egyrészt belülről, magából a szervezetből érkeznek, másrészt kívülről, a szervezeten kívülről.

A genetikai kialakulás, az egyedfejlődés folyamata, a biológiai test felépítését értem ezalatt, elsősorban a belső ingerekre adott belső válaszok mentén alakul ki, illetve a külső ingerek elsősorban az anya testéből, az anya méhén keresztül érik az embriót, amely szintén viszonylag egységes (nagyjából egyező embriótól függetlenül). A sejtet körülvevő további sejtek (amelyeket az emberi szervezet szempontjából belsőnek tekintünk, ám az adott sejt szempontjából külső ingereket hordoznak!) "tanulásra" késztetik az adott sejtet - az inger kiválaszt valamilyen választ, amelyre szintén valamilyen visszacsatolás érkezik. Ez a visszacsatolás lehet, hogy akár a sejt pusztulását jelenti, de ezáltal az adott válasz kiszelektálódik a szervezet működéséből, és nem erősíti meg önmagát, nem "tanulódik meg".

A megfelelő választ kiváltó sejtek esetében a környezeti sejtekből érkező reakciók (visszacsatolások) megerősítik az adott választ, így alakulhat ki a sejt specializációja. A természet nem bánik túl bőmarkúan az elfogadott ingerválaszokkal, ennek következtében az egyes egyedek biológiai felépítése meglehetősen egyforma.

Mégis van egy terület, ahol a sokféleség magasabb szintig elfogadott - az idegrendszer. Míg a teljes biológiai felépítésünkben csak a különbségek az egészet tekintve egészen kicsiny arányban mutatkozhatnak meg, az idegrendszerünk működése teszi azt lehetővé, hogy az egyes emberek egészen más-más körülményekhez - fizikai, környezeti, szociális  - adaptálódhassanak. Az emberi rugalmasság, amely az evolúció során lehetővé tette fajunk túlélését, éppen az idegrendszerünk nagyfokú rugalmasságát jelenti.

Az egyed szempontjából vizsgálva az inger-válasz folyamatokat, a következőt látjuk: az idegrendszer (és voltaképpen az egész test!) valamilyen adott pillanatnyi állapotban van, amikor a külső inger őt éri. Ez az állapot emberenként más és más - abban a pillanatban, hogy az egypetéjű ikrek sejtjei különválnak, már náluk is más és más - ez magyarázza azt, hogy minden ember a problémamegoldó felkészültségeknek más csoportját bírja, hogy minden ember maga is más. Az ikrek is.

Az adott ingerre adott válasz ezért - nyilván bizonyos skálán belül - véletlenszerűek, attól függenek, hogy milyen "együttállások", milyen mintázatok voltak jelen abban a pillanatban az adott emberen belül, az ő idegrendszerében. Ha az adott inger olyan reakciókat vált ki, amely a szervezetet "jutalmazza", akkor erősebben megragad, akár egyszeri alkalom alatt is "megtanulja" az idegrendszer pozitívként értékelni azt. Mintegy szerelem első látásra.

Ugyanez történhet negatív irányban is.

Ha semmi "nagyon különleges" nem történik az adott inger esetén, akkor a tanulás (bevésődés) csak többszöri, azonos (vagy legalábbis többségében azonos) inger és kiváltott reakció mentén történik meg (lsd Skinner patkányait - ráléptek a gombra, lett kaja, először ez nem tűnt együttállásnak, de többszöri alkalom után a patkány rátanult a gombra lépésre a kajáért. Ha a kisminkelt szem a fiúk többszöri odapillantása mentén "megerősödik", a sminkelés, mint problémamegoldó felkészültség, megtanulódik - még akkor is, ha nem lesz később alkalmazva. Ha a fiúk undorral tekintenének (vagy egy bizonyos fiú undorral tekint) a kisminkelt női szempárra, akkor ez a viselkedés szelektálódna, és nem erősödne meg, mint problémamegoldó felkészültség, és valószínűleg nem is tudnék írni róla, mert nem is tudnám, micsoda.)

Az inger azonban többnyire nem egy darab inger, hanem ingerek egy adott mintázata, amely kiváltja bennünk az adott választ (például Vivaldi Tavasz-tétele a dopamin fröccsöt, ami jutalmaz).

Az agyunk mintázatokat tanul meg felismerni, és képes ezeket a mintázatokat megkülönböztetni  - valószínűleg éppen a berögzült, hozzájuk kapcsolódó ingerválaszok révén.

Amikor csukott szemmel az előbb hallgattam egy papucs ismerős surrogását a Baba tempójában, már tudtam, hogy mi történik - bár a zaj csak annyi volt, hogy slepp-topp-slepp-topp-slepp-topp, én tudtam, hogy Baba egyik lábán egy papuccsal, másikon semmi plusz lábbelivel távolodik. A környezetről és Babáról szerzett előzetes tudásom a képet kiegészítette, és én már tudtam, hogy a nappaliból a gyerekszoba felé, valószínűleg a férjem barna papucsában trappol Baba.

Ezért van az, hogy a lakásunk ismerős zajainak (Babatrapp, macskaosonás, óratikk-takkolás) mintázata mellett nyugodtan elalszunk, míg ugyanezek a zajok  - a kapcsolódó biztonságérzet, otthonérzet elmaradása miatt - egy idegennek az "idegeire mennek".

Az, hogy mint tekintünk szépségnek, szintén attól függ, hogy az a mintázat mikor, milyen állapotban ér minket (de ez az állapot persze az idegrendszer előző tanulásának függvénye). Ugyanaz a festmény egy nem szakértő számára lehet egy komplett, esetleg idegesítő non-szensz, a szakértő viszont meglátja benne az ismerős ecsetkezelést, a színek kiválasztásában megnyilvánuló zsenialitást, vagy az adott művészeti korra jellemző jegyek alkalmazását, és ezen tudások képessé teszik őt a festmény "mintázatának" felismerésében, és a festmény (mintázata) számára csodálatossá válik.

Ugyanez nyomon követhető a hangzásban is. Míg egy átlagember esetében a kakofon hangzás zavaró, sőt idegesítő (ami az idegrendszer helyes válasza, hiszen a zajok ismeretlensége a veszélyt jelzi a természetben), a zeneművész képes azt a többi hangzás, a hangszerválasztás, a zenemű címe, fajtája, a zeneszerzőről szerzett tudás, és a többi zeneművel való egybevetés keretében a mintázat felismerésére, és ezáltal meglátja abban a szépet, amely másnak még elfogadhatatlan.

A mintázatok felismerésében ismerem én fel a gyerekek, és a kevés gasztronómiai ingerhez szokott felnőttek különleges ételek iránti undorát is. A nem felismerhető étel (a szagáról, állagáról, kinézetéről) halálos lehet a természetben. Ezért az "undorkodás" az evolúció során megerősödött, mint helyes problémamegoldás (tanulás).

A különleges ételeket hosszas tanulás után (méghozzá feltehetően apró lépésekben történő tanulás után) tanulja meg élvezni az ember. Először még hasonló, kicsit más fűszerezésű ételeket próbál ki, majd (embertől függően akár nagyon rövid idő után) megtanulja a különböző szagok, állagok, kinézet alapján "sejteni", hogy milyen íz várható, vagy szimplán megtanulja, hogy nem csak az finom, amit már próbáltunk!

A diplomaták a vendégek húsára apellálnak

A HVG feküdt előttem kinyitva, amikor egy kiemelt mondat megragadta a figyelmemet: "A diplomaták a vendégek húsára apellálnak". MI??? A diplomaták kannibálok? Vagy elennék a vendégek elől a húst? Döbbenten néztem oda, és persze kiderült, hogy félreolvastam: A diplomaták a vendégek hiúságára apellálnak. Huhh. Micsoda megkönnyebbülés.

Amikor valamit észlelünk, az agyunk nem minden apró részletet észlel, sem a vizuális, sem az egyéb érzetek területén. A tanult, meglévő belső reprezentációinkat - azok belső felépítését, viszonyait - veti egybe az érzékelt mintával. (Azért a felépítését, belső hálózatát emelem ki, mert nem egy az egyben veti össze az észlelést a mintázatokkal - így nem ismerné fel pl. ugyanazt a gyerekdalt két különböző előadónál, hiszen a hangszín más, csak a hangok közötti viszonyok az állandók.)

Tehát agyunk egybeveti az érzékelt érzeteket és azok belső viszonyait, kapcsolódásait a már ismert reprezentációk belső viszonyaival. Időnként ez a beazonosítás téves lehet - "hiúságára" helyett "húsára"-t olvasunk (vagy gyros helyett gyorsat), tévesen ismerünk fel valakit, más dalra gondolunk. Általában az észlelt részletek számának növekedésével (pl kontextus a szövegben) felismerjük ezt a tévedést, és helyesbítjük.

A különböző reprezentációinkhoz sokszor érzések is kapcsolódnak (neurálisan is - a reprezentációt felépítő idegsejt-hálózat az "érző központhoz", az amygdalához is kapcsolódik). Ilyen például az arcfelismerés - például rokonaink, barátaink, munkatársaink arcához minden bizonnyal kapcsolódnak bizonyos érzések.

Előfordul azonban, hogy az ideghálózatok (agyunk) egy-egy része megsérül. Például megszakad az az útvonal, amely összekötő a látásfelismerés központját az érzelmi központtal. Ilyenkor aztán felismerjük az adott embert, de fura módon nem kapcsolódik a felismeréshez az érzelmi felismerés - ez az ún. Capgras szindróma. Az e szindrómától szenvedő emberek úgy érzik, hogy az, akit látnak, mégsem az, akit látnak - "doktor úr, ez az asszony nem az anyám. Úgy néz ki, de mégsem" (természetesen ha csak hallja a másik személyt, akkor érzelmileg is felismeri, pl telefonon, hiszen az a szál nem szakadt el, ami a hallókérget és az amygdalát összekötötte). Elég bizarr szindróma :) :) (A szindrómáról bővebben beszél Ramachandran a "The tell-tale brain" c. könyvében, és a TED előadásában is.)

Visszatérve a mintázatfelismerésre, ezt tehát a már megtanult, megismert mintázatok - és persze az aktuális állapotunk - nagyban befolyásolják. (A HVG-re pillantás közben éhes lehettem például, amitől az étel szóalakját könnyebben vettem észre, mint egy elvont fogalomét (hiúság).

Ez a tanulásra is igaz. Az, hogy mit értünk meg egy adott szövegből, függ az eddigi tudásunktól, tapasztalatunktól (nem kizárólag az adott tantárgyban, vagy akár iskolai témában), függ az aktuális lelkiállapotunktól, és persze függ attól is, hogy mennyi időt fordítunk a megértésre.
Ez pedig minden gyereknél más és más. Nehéz elképzelni hát, hogy egy előadástól miért is várnánk azt, hogy minden befogadónál ugyanazt az értelmezést és megértést érje el.

Tanulási zavarok neurológiai háttere

Mélyen hiszem, hogy a lelkünk és a testünk nem két külön entitás, hanem a lélek és a gondolkodás, valamint testünk működése egy gyökérről fakad. Éppen ezért Aditi Shankardass linkelt előadása a TED-en (magyar feliratot is lehet hozzáadni), amely a tanulási zavarok agyi hátteréről szól, engem nagyon megérintett.

Shankardass arról beszél, hogy bár a tanulási és viselkedési zavarok jelentős része agyi sérülés vagy diszfunkció eredménye, mégis az ilyen diagnózisokat (ADHD - hiperaktivitás, autizmus, diszlexia) általában az agy vizsgálata nélkül, a tünetek alapján állapítják meg. (Gyanítom, ez nálunk is így van, holott külön nevesítve van, hogy az adott zavar / probléma organikus - azaz többnyire agyi eredetű - vagy nem). Ez azért nagyon veszélyes, érvel az előadó, mivel ugyanazon tünetek több különböző fizikai (neurológiai) problémára vezethetők vissza.

Példának hoz fel egy autistaként diagnosztizált kisfiút, akit különböző agyi feltérképező megoldásokkal ők (ő és a kutatócsoportja) is megvizsgált. A kisfiú teljesen a "testébe volt zárva", időnként percekre teljesen "kikapcsolt". A vizsgálat során kiderült, hogy a kisfiú agyi rohamoktól (elektromos kisülésektől az agyban) szenved, ami valóban olyan tüneteket okoz, mint az autizmus, ám nem az. Elkezdték kezelni ezt a problémát, és rohamos tempóban fejlődésnek indult a gyerek, és az is bebizonyítódott, hogy nem autista.

Ez persze nem kérdőjelezi meg azt, hogy a nagy többség esetében pusztán a tünetek alapján helyes diagnózist állítanak össze a szakértők. Ám felhívja arra a figyelmünket, hogy jobban figyeljünk oda arra, hogy azonos tüneteket különböző okok is produkálhatnak, illetve, hogy a lelki életünk mennyire a testünk működésének szerves része.

Már többször elgondolkodtam azon is, hogy mi alapján sorolunk egyes zavarokat az organikus, másokat a nem organikus címke alá. A velünk történt események lenyomatot hagynak az agyunkon. Idegsejt-hálózataink felépítése és működése - biológiai értelemben! - a minket ért tapasztalatok alapján alakul ki (természetesen a genetikai meghatározottságokat is figyelembe véve). Tehát minden tapasztalatunk megjelenik "organikus" szinten. A "szerzett" zavarok éppúgy organikusak, éppúgy a neurális hálóink tudatos újraalakítását igényelik, mint a velünk születettek.