Ezt a mondatot – nem meglepő módon – a kislányomtól
hallottam, és gondolkodtam is rajta. Erre megkaptam a nekem megfelelő választ
az egyik „agyas” folyóiratomban.
Brit tudósok – ki hitte volna? – a Liverpool-i Egyetemről
úgy találták, hogy klasszikus írók-költők olvasásakor az agyunk sokkal inkább
mozgásba lendül, mint a mai nyelvezeten íródott szövegek esetén. (Az egyik tudósítás itt
található, én a Brain in the News folyóiratban olvastam róla).
A tudósok Shakespeare (Macbeth, Othello, Lear király) és
klasszikus költők (Wordsworth, Donne, Browning) műveinek részleteit, illetve
ezek mai nyelvezetre átültetett fordításait olvastatták agyi szkenner
készülékbe ültetett (fMRI, PET, EEG) emberekkel. Az eredmény a magyar tanárok
számára nem lesz meglepő: azt találták, hogy nem csupán sokkal nagyobb igénybe
vételnek teszi ki az agyat a klasszikus művek olvasása, hanem kifejezetten
olyan területeket is megmozgat, amely az önreflexióhoz is köthetőek, tehát
(feltehetően) a klasszikus szövegek / versek önismereti munkára is ösztönöznek minket.
Nem kifejezetten az olvasás – maga a szöveg értelmezésének szükségessége az,
ami az agyat beindítja, tehát a felolvasás is ide tartozik.
Néhányan érdeklődve kaphatják fel a fejüket erre az immár „tudományosan
alátámasztott hírre”, de szerintem a művészetekkel foglalkozók most ingatják a
fejüket: mindig is tudtuk, hogy a művészet egyik célja az elgondolkodtatás és
ez ezáltal fejlesztés.
Én inkább azon kezdtem el gondolkodni, hogy mit üzen ez a
hír a szakmának. Eddig a humán szakoknál az általános műveltségre való
hivatkozás szokott a válasz lenni, ha a gyerek megkérdezi, hogy minek is
kellene nekem Odüsszeiát olvasni (ezt a kérdés is elhangzott már itthon). Mert
illik ismerni. Ez a válasz már messze
nem elfogadható a gyereknek, és tényleg, kérdés is, hogy hol van az a vonal,
ahol meghúzzuk az „illik tudni” határát, hiszen annyi, de annyi művész, író,
tudós, találmány van, hogy az oktatási rendszerünk a tényanyagok súlya alatt
nyöszörög.
Ez a hír viszont azt üzeni: klasszikus irodalom azért kell,
hogy önmagukon és a világon jobban elgondolkodtató emberek nőjenek fel. De azt
is üzeni, hogy ez az önreflektív élmény kifejezetten a művek közvetlen
feldolgozása mentén történik meg (és nem kifejezetten az elemzésük által),
vagyis mindenképpen időt kell adni magára a megismerésre. A túl sok tananyag
viszont épp ezt az időt veszi el a tanóráról, átnyomva a mindennapi élet
keretei közé, ahol ezáltal az olvasás egy kötelező és gyakran utált, vagy túl
nehéz feladattá válik.
Az internet rövid cikkeit, színeseit, magánbejegyzéseit
olvasni sokkal egyszerűbb, könnyebb, és a fentiek ismeretében kevésbé is
önreflexív. Én is sokszor belecsúszok – már hullafáradtan is – abba, hogy bár
már könyvet nem bírok a kezembe venni, még akár órákat is szörfölök az
interneten könnyű betűk után kutatva. Sok gyerek ezért is fordul a „kötelezők
röviden” könyvekhez, ahol mai nyelven, összefoglalva kapja meg az
előrecsomagolt történetet. A történet ismerete meglesz (illik tudni kipipálva),
de a valódi önreflektív műélmény nem történik meg.
Jó lenne tehát a friss órákban, a nappal – iskolában töltött
– aktív szakaszaiban teret nyitni a klasszikusok közös olvasására, ám a
tapasztalat pont az ellentéte: van, ahol már a rajzolás is otthoni feladat,
mert vizuális órán tananyagot hallgatnak a gyerekek, és az olvasás is otthon
marad, mert irodalom órán a tanár magyarázza azt, amit először magunknak
kellene átélni és megérteni. A diákok (akinek van) olvasási nehézségei is távol
tarthatják őket az olvasástól, tehát a felolvasás (és kifejezetten nem a
dadogva felolvastatás) is segíthet nekik a klasszikusok élvezetének
megismerésében – ami után talán kedvet is kap továbbiak önálló, otthoni
olvasásához. Angliában felolvasó köröket szerveznek nem csupán gyerekeknek,
hanem időseknek, anyukáknak is, hiszen az agyunk megmozgatására minden korban
és helyzetben szükségünk van.
Erről szerintem sokunknak eszünkbe jut a „Holt költők
társasága”, ahol kifejezetten felolvasták a műveket egymásnak – és az eredmény
nem kifejezetten az irodalom ötösökben nyilvánult meg. És szerintem ez a
személyiségfejlesztés az oktatás fő célja.
Ezt a képet a netről szedtem, de ide illik:
Ezt a képet a netről szedtem, de ide illik:
