A Facebook és a stressz

A Science Daily oldalán futottam össze egy cikkel, ami egy Facebookkal kapcsolatos kutatást ismertet (forrás: University of Edinburgh Business School).

A kutatók azt találták, hogy minél több különböző társaság (csoport, kapcsolati típus) szerepel a Facebookon jelenlevő személy ismerősei között, annál több stressz érheti a közösségi média mentén. A kutatásban 300 diákot vizsgáltak, akik átlagosan 21 évesek voltak.

A kutatás szerint átlagosan hét csoportba oszthatók az ismerőseink a Face-en: 

- az offline barátok (őket szinte mindenki bejelöli online, 97%)

- a tágabb család (81% jelöli őket be)

- testvérek (80%)

- barátok barátai (69%)

- kollégák (65%)

- és még két kör, akiket nem említenek, bár kiemelik azt, hogy gyakrabban vannak az ismerőseink között az ex párkapcsolatok, mint a jelenlegiek.

A stressz a kollégák és a család "jelenlétéből" fakad. Ma már a szülők több mint fele (ööö, beleértve engem) követi a gyereke "életét" a közösségi médián, és nem ritka, hogy a kollégák, sőt álláskeresők esetén a fejvadászok, HR-esek is onnan tájékozódnak. Tehát eljön az a pillanat, amikor az addig játéktérnek, partihelynek tekintett "arckönyv" hirtelen diszkriminatív információk tárházának tekinthető majd.

Más helyen - már nem emlékszem a forrásra - azt is olvastam, hogy a Face-ről olyanok is belső infókat tudhatnak meg rólunk, akiket nem szeretnénk. Például a betörők is megtudhatják, hogy egész héten nem lesz senki otthon, ha ezt jól kiírjuk a faliújságunkra. Esetleg megírhatjuk azt is, a kulcsot és a kávét hol találják. És persze 

Elgondolkodtam azon, hogy most úgy látjuk, a Facebook tarol minden közösségi teret, de valójában csak pár éve létezik. Lehet, hogy pár év múlva már nem lesz ennyire felkapott - de az általunk oda felrakott adatok, fotók belekövülhetnek a jövőbe. 

Érdemes gyerekeinknek (a Z generációnak) és nekünk is (elsősorban az Y generációnak, hiszen az X nem él erőteljes online életet) ebbe belegondolni, és tudatosabbá válnunk azzal kapcsolatosan, hogy miként jelenünk meg a közösségi média terén - hiszen nem visszajelölni, letiltani pedig sokszor ciki, sőt éppen csak felhívja ránk a nemkívánatos figyelmet. És segíteni ebben gyerekeinket, talán éppen közösen elgondolkodva velük.

Tari Annamária (Z generáció c. könyvében) nekünk, szülőknek külön javasolja, hogy (ne titokban, a gyerek háta mögött, hanem együtt velük) nézzük meg, hogy mit csinál, mit néz, mit szeret a gyerek az interneten. Így bukkantam Pamkutyára, akit kincsnek nem hívnék (pár fiatal katasztrofális minőségű és szövegű online paródiái), de megragadott a Gangnam Style "műalkotásra" írt paródiájuk , melynek címe: Ne fészbukozzál! Érdemes megnézni (túllépni a csúf szavakon), mert ad egy "belepillantást" Z generációsaink életébe és problémáiba.

A diplomaták a vendégek húsára apellálnak

A HVG feküdt előttem kinyitva, amikor egy kiemelt mondat megragadta a figyelmemet: "A diplomaták a vendégek húsára apellálnak". MI??? A diplomaták kannibálok? Vagy elennék a vendégek elől a húst? Döbbenten néztem oda, és persze kiderült, hogy félreolvastam: A diplomaták a vendégek hiúságára apellálnak. Huhh. Micsoda megkönnyebbülés.

Amikor valamit észlelünk, az agyunk nem minden apró részletet észlel, sem a vizuális, sem az egyéb érzetek területén. A tanult, meglévő belső reprezentációinkat - azok belső felépítését, viszonyait - veti egybe az érzékelt mintával. (Azért a felépítését, belső hálózatát emelem ki, mert nem egy az egyben veti össze az észlelést a mintázatokkal - így nem ismerné fel pl. ugyanazt a gyerekdalt két különböző előadónál, hiszen a hangszín más, csak a hangok közötti viszonyok az állandók.)

Tehát agyunk egybeveti az érzékelt érzeteket és azok belső viszonyait, kapcsolódásait a már ismert reprezentációk belső viszonyaival. Időnként ez a beazonosítás téves lehet - "hiúságára" helyett "húsára"-t olvasunk (vagy gyros helyett gyorsat), tévesen ismerünk fel valakit, más dalra gondolunk. Általában az észlelt részletek számának növekedésével (pl kontextus a szövegben) felismerjük ezt a tévedést, és helyesbítjük.

A különböző reprezentációinkhoz sokszor érzések is kapcsolódnak (neurálisan is - a reprezentációt felépítő idegsejt-hálózat az "érző központhoz", az amygdalához is kapcsolódik). Ilyen például az arcfelismerés - például rokonaink, barátaink, munkatársaink arcához minden bizonnyal kapcsolódnak bizonyos érzések.

Előfordul azonban, hogy az ideghálózatok (agyunk) egy-egy része megsérül. Például megszakad az az útvonal, amely összekötő a látásfelismerés központját az érzelmi központtal. Ilyenkor aztán felismerjük az adott embert, de fura módon nem kapcsolódik a felismeréshez az érzelmi felismerés - ez az ún. Capgras szindróma. Az e szindrómától szenvedő emberek úgy érzik, hogy az, akit látnak, mégsem az, akit látnak - "doktor úr, ez az asszony nem az anyám. Úgy néz ki, de mégsem" (természetesen ha csak hallja a másik személyt, akkor érzelmileg is felismeri, pl telefonon, hiszen az a szál nem szakadt el, ami a hallókérget és az amygdalát összekötötte). Elég bizarr szindróma :) :) (A szindrómáról bővebben beszél Ramachandran a "The tell-tale brain" c. könyvében, és a TED előadásában is.)

Visszatérve a mintázatfelismerésre, ezt tehát a már megtanult, megismert mintázatok - és persze az aktuális állapotunk - nagyban befolyásolják. (A HVG-re pillantás közben éhes lehettem például, amitől az étel szóalakját könnyebben vettem észre, mint egy elvont fogalomét (hiúság).

Ez a tanulásra is igaz. Az, hogy mit értünk meg egy adott szövegből, függ az eddigi tudásunktól, tapasztalatunktól (nem kizárólag az adott tantárgyban, vagy akár iskolai témában), függ az aktuális lelkiállapotunktól, és persze függ attól is, hogy mennyi időt fordítunk a megértésre.
Ez pedig minden gyereknél más és más. Nehéz elképzelni hát, hogy egy előadástól miért is várnánk azt, hogy minden befogadónál ugyanazt az értelmezést és megértést érje el.