Gopnik kérdésfelvetése, hogy mi a probléma a mai tinikkel, miért kezdődik egyre hamarabb a pubertás, és maradnak olyan sokáig "tinik" a fiatalok - akár a húszas éveik végéig (ööö: hunik?). Gopnik válasza a kognitív kutatások alapján, hogy két különböző neurológiai - pszichológiai rendszer működik együtt az agyban, amelyek összhangban átalakítják a gyermekagyat felnőtt aggyá.
Az első ilyen rendszer az érzelmek és a motiváció körül mozog - főként azon agyterületeket foglalja magába, amelyek a jutalmazásra reagálnak. Ez az a rendszer, amely a kedves tízéveseinket érzelmileg turbulens tinikké alakítja, akik mindenféle dolgokra vágynak, és vágyaikért mindenfélét megtesznek. Ez a neurális rendszer is együtt érik a fiatallal, és végül ismét (nagyjából) érzelmileg stabil felnőtté alakítja a fiatal személyiségét. Gopnik idéz egy kutatást, amelyben a tinédzserek vágyait és agyi reakcióit vizsgáltál fMRI készülékben: az derült ki, hogy nem a rizikókat értékelik alá a fiatalok, hanem a jutalmakat értékelik túl! Elsősorban - és túlnyomórészt - ez a jutalom a társak elismerése. Vagyis ha egy másik tini látta, láthatta, mit tesz ő, akkor sokkal nagyobb kockázatokat vállalt.
Gopnik ennek a rendszernek evolúciós okait abban látja, hogy segít a fiataloknak függetlenedni a családtól és új motivációs és érzelmi faktorokat beléptetni a gyermek életébe, így téve őt felnőtté (pár év alatt).
A második létfontosságú neurális rendszer a kontroll rendszere, amelyet elsősorban a prefrontális agykéreg gyakorol. Ez a rendszer gátolja a különféle impulzusokat, hozza a (racionális?) döntéseket és vesz részt a hosszú távú tervezésben. Ennek segítségével vagyunk képesek várni (akár hosszú éveket) a munkánk jutalmára. Ez a rendszer Gopnik leírása szerint a tanulás útján fejlődik. Minél több tapasztalatot szerzünk, minél több döntést (jót és kevésbé jót egyaránt) hozunk, egyre hatékonyabban tűzünk ki célokat, teszünk a megvalósításért, értékeljük a kockázatokat, és várunk hosszabban a jutalomra. A hangsúly a valós TAPASZTALATON van, a tanulás ebből a szempontból (sem) az explicit információk elsajátítását jelenti, amire a mi oktatási rendszerünk szakosodott. "Knowing physics and chemistry is no help with a soufflé"
Régebben ez a két rendszer együtt, szinkronban fejlődött. A gyerekek már egészen fiatal koruktól (6-7 éves kortól) részt vettek a felnőttek munkáiban - a háztartásban, a kerti - földön lévő munkákban, dolgoztak az állatokkal, nevelgették kisebb testvéreiket, elmentek tanoncnak iparos mellé - ezért a tinikoruk idejére is már jelentős élettapasztalatot gyűjtöttek. Így mire a pubertás elkezdődött, valós tapasztalatokkal és gyakorlattal felfegyverkezve indulhattak "valós" célokat kergetni - ne feledjük, hogy a 13-15 éves fiatalok pár száz éve még (és pár száz kilométerrel arrébb még mindig) már felnőttnek számítottak!
Ehhez képest a mai fiatalok valódi élethelyzetekbe, munkahelyzetekbe sokszor csak a húszas éveik második felében kerülnek. A "meg akarom mutatni" vágya már tízes éveink elején beüt, de valós sikereket csak másfél évtizeddel később tudunk megélni és felmutatni...
Gopnik felveti, hogy ma nagyon sok nagy tárgyi tudású és okos fiatal van, akinek nincsenek céljai, akik nagyon lelkesek tudnak lenni, de nem tudnak igazán elköteleződni, hosszú távon dolgozni valamilyen célért. És sok olyan fiatal van, akik olyan kihívásokkal és lehetőségekkel találkoznak (szex, drog, hatalom), amelyeket a nem kialakult kontroll-rendszerük miatt nem tudnak helyükön kezelni. Azt hiszem, mindannyian egyetértünk vele.
A kutatónő javaslata szerint nem azt kell nézni, hogy egy "tipikus agy" mikor érett pl arra, hogy autót vezessen, mert ilyen válasz nincs is (mert nincs tipikus agy), hanem többéves "tanonc" programokat kell kialakítani, amiben például a vezetés módszereit és felelősségét egyaránt elsajátítják. De nem csak a vezetésre igaz ez, hanem az élet minden területére - valós élettapasztalatokon keresztül tudjuk csak a gyerekek önuralmát a vágyaikkal szinkronba hozni.
