Inklúzió a játékkísérésben

 

Amikor azon gondolkodunk, hogy hogyan biztosítsunk egy mozgásában akadályoztatott, vagy értelmileg sérült, vagy bármilyen, a csoport többi tagjától valamilyen módon eltérő gyereknek vagy gyerekeknek játéklehetőséget, többféle lehetőség merülhet fel.

A szegregáció gondolatára épülő játékterek olyan helyek, ahol az akadályoztatott gyerekek az épektől elkülönülten, kifejezetten az ő számukra létrehozott játékokon játszhatnak. Ebben az esetben, még ha a diszkrimináció nem is szándékos, és nincs mögötte rosszindulat, mindenképpen megjelenhet és valószínűleg meg is jelenik a gyerekben az a jogos gondolat, hogy ő mesterségesen el van különítve ép társaitól. A kapcsolódás, a közös játék ekkor nem csak szándékbeli és képességbeli, ha már fizikai akadályokba is ütközik. Erősíti a diszkriminációt, ami pedig általában csökkenti az önértékelést és önbizalomhiányt, kisebbrendűség-érzést, haragot, agressziót, visszautasítottság-érzést és értéktelenség-érzést válthat ki az érintett gyerekekből és fiatalokból.

A szeparált játék ettől némiképp különbözik. Erről akkor beszélünk, ha valamely csoport, legyen az sérült gyerekek csoportja, vagy bármilyen kisebbség, a saját tagjaival közösen hoz létre, kifejezetten saját maguk számára valamilyen játékteret, játszási lehetőséget. Ez esetben inkább közösségi kezdeményezésről, a hasonlóság által nyújtott biztonságérzet kereséséről van szó, de a többiektől, az épektől, vagy akár úgy is fogalmazhatnánk az ő számukra másoktól elkülönülten játszanak, nem tudnak és lehet, hogy nem is szándékoznak hozzájuk kapcsolódni.

Az inkluzív játékterek és játszási lehetőségek az előző kettőtől nagy mértékben különböznek, hiszen ezek a terek, és az itt felajánlott játékok olyan módon vannak kialakítva, hogy mind a speciális, mind az ép gyerekek megtalálják bennük a játszás örömét, és kapcsolódni is tudjanak egymáshoz a játékon belül, vagy a játékfolyamatok között.

Az elmúlt évtizedekben Magyarországon is egyre elfogadottabbá és magától értetődőbbé vált, hogy az esetek többségében az inkluzív megközelítés az előremutató. Ez hordozza magában leginkább az elfogadást, mindkét irányba, és csökkenti a fent felsorolt, a diszkriminatív megközelítés által gyakran okozott sérüléseket. Nem utolsósorban pedig az ép gyerekeknek is lehetőséget ad arra, hogy megtapasztalják az elfogadás, a mássághoz való kapcsolódás érzését, illetve akár a saját elutasító hozzáállásukkal szembe kelljen nézniük és dolgozniuk vele.

 

Az inklúziót hátráltató tényezők

 

Az inklúziót természetesen rengeteg tényező hátráltathatja. Ilyen a diszkriminatív hozzáállás, a fizikai hozzáférés akadályozása, az információhiány, a kommunikáció nehezítettsége, a közlekedési nehezítettség, illetve a túlzott aggodalom és túlféltés.

Nem helyes válasz például egy iskolai játéktér, vagy akár az egész iskola akadálymentesítéséről gondolkodva azt mondani, hogy jelenleg úgysincs sérült gyerek, majd ha lesz, akkor foglalkozunk a kérdéssel. Lehetséges, hogy pont ez a hozzáállás okozza, hogy nem is hozzák a nehézségekkel küzdő gyereket az iskolába.

A megfelelő információáramlás elsődleges fontosságú az inklúzióhoz. Az információk gyakran nem jutnak el a speciális, vagy kisebbségi csoporthoz tartozó gyerekekhez vagy családjaikhoz. Egyszerűen csak azért, mert például más nyelven íródtak, vagy egy olyan fórumon jelennek meg, amihez nincsen mindenkinek hozzáférése. A napjainkban sokfajta szociális média esetében figyelni kell rá, hogy olyan csatornán osszunk meg információt, amin keresztül mindenkihez egyformán eljut.

A kommunikációra leginkább a nyelvi különbségek, illetve a hallás és beszédbeli nehézségekkel küzdők esetén kell nagyon odafigyelnie a játékot kísérő személynek. Előfordulhat, hogy ösztönösen egy nehezebben kommunikáló, vagy a nyelvet nem tökéletesen értő gyerekhez egyszerűen kevésbé megyünk oda, kevésbé kezdeményezünk vele kommunikációt, különösen, ha ő neki is nehezére esik a kezdeményezés. Ettől a gyerek elbátortalanodhat, mellőzöttnek érezheti magát. Mindig a gyerekekre vigyázó, a játékot figyelő személy felelőssége, hogy a kívül maradó gyerek integrációját segítse.

A közlekedési nehézségek különösen jelentősek a magyarországi iskolák esetében. A szegregált vagy szeparált fejlesztőhelyek közelében általában megoldott az akadálymentes közlekedés, vagy saját szervezésű szállítást biztosítanak a gyerekeknek, míg egy egyszerű általános iskolánál, vagy játszótérnél ez már egyáltalán nem ilyen egyértelmű. Amikor inkluzív játéktérről gondolkodunk, a közlekedési lehetőségeket is figyelembe kell venni.

A túlzott aggódás és túlféltés még a legjobb szándékú pedagógusokban, segítőkben, sőt az együtt játszó gyerekekben is megjelenhet. Elsőre nem világos, hogy egy spéci gyerek mit tud megtenni és mit nem, milyen helyzetekben van biztonságban, mi okoz számára ijedtséget esetleg valós veszélyt. Ezek nyílt tisztázása a játék elején, vagy a játéktér birtokbavételének kezdetekor sokat segíthet abban, hogy megelőzzük a másik állapota feletti sajnálkozást, elérzékenyülést, túlzott féltést, vagy segíteni akarást, amelyek – bár ha gyakran jóindulatból és segítőkészségből erednek is – mégis általában hátráltatják az inklúziót.

 

A diszkrimináció okozta sérülések és a játékkísérő személyes attitűdje

 

A diszkriminációnak komoly negatív hatásai lehetnek a gyerekek és fiatalok életére és jövőbeli boldogulásukra. Ráadásul nem csupán a negatívan megkülönböztetett személy sérül, hanem a diszkrimináló személyiségére is negatív hatással van. Felsőbbrendű hozzáállást hoz létre, érzéketlenséget okoz, behatárolja a szociális és érzelmi lehetőségeket, elutasítja a különböző életstílusokat, nyelvhasználatokat és korlátozza a fejlődést is.

Próbáljuk ki a következőt: Gondolkodjunk el, és írjunk egy listát azokról a társadalmi csoportokról, amelyekről úgy gondoljuk, hogy diszkriminációnak lehetnek kitéve. Most kérjük meg ugyanerre egy kollégánkat is, majd hasonlítsuk össze a két listát. Beszéljük át a tapasztalatokat.

Gyakran saját internalizált sztereotípiáinknak sem vagyunk tudatában, hiszen gyerekkorunk óta, otthoni és iskolai neveltetésünk, a társadalomban elfoglalt helyünk által rengeteg nem tudatos előítélet, vagy legalábbis megalapozottság nélkül kiépített kép épülhet belénk. Ha felhozzuk ezeket és gondolkodunk róluk, az segít formálni a gondolkodásmódunkat tudatos és tudattalan szinten is.

Pedagógusként vagy a játékot kísérő felnőttként ahhoz, hogy elősegítsük az inklúziót és ezzel együtt csökkentsük a diszkriminációt, kikerülhetetlen, hogy megismerjük és megértsük saját hozzáállásunkat is. Ehhez érdemes átgondolni, hogy hogyan éreznénk magunkat bizonyos helyzetekben. Például, ha egy súlyosan sérült gyermeket, vagy gyermekeket magában foglaló csoport feleügyelőjeként lennénk jelen egy amúgy szokásos, mindennapi játéktérben. Vajon milyen érzések bukkannának fel. Ijedtség? Aggodalom? Esetleg a hozzá nem értés? Aggódnánk azon, hogy hogyan teremtsünk egyensúlyt az egyes gyerekek igényei és a teljes csoport igényei közt? Vagy azon, hogy a játéklehetőségek nem eléggé kielégítőek, esetleg, hogy az akadályoztatott gyermek megfelelő biztonságban van-e? hogy megkapja-e a szükséges ellátást? Felmerülne-e, hogy túlzott figyelmünkkel a játékot kísérő személyből gondozóvá válunk egy adott helyzetben?

A személyiségünket meghatározó tényezők (nem, etnikum, társadalmi osztály, vallás) felismerése elősegíti, hogy jobban megértsünk önmagunkat, attitűdjeinket, feltevéseinket, azaz az „csomagot” amit magunkkal hordozunk. Ha ezt a tudást arra használjuk, hogy formálja a gyerekekkel való munkánkat, akkor már meg is tettük az első lépést a diszkriminicáió-mentes gyakorlat irányába.

 

Valóban egyformák vagyunk?

 

Gyakran használt szlogen, hogy „Egyenlő bánásmódot mindenkinek”. De vajon tényleg pontosan ugyanúgy kell bánnunk a játéktéren, játékkísérőként minden gyerekkel? Egy súlyosan sérült gyermeknek még ha ugyanazokat a lehetőségeket is kell biztosítanunk a játéktéren, természetesen nem fog tudni a játékokkal ugyanúgy játszani, mint ép társai és nem is ugyanazokban a helyzetekben lesz szüksége segítségre, támogatásra. Az egyenlő bánásmód ez esetben azt jelenti, hogy kommunikációnkkal, hozzáállásunkkal folyamatosan azt fejezzük ki, arról erősítjük meg mind a sérült gyereket, mind ép társait, hogy az ő jelenléte játéktérben ugyanolyan természetese és magától értetődő, mint az össze többi ott játszó gyereké. Valószínűleg mindig fel fog merülni a gondolat, hogy tehetnénk-e többet, segíthetnénk-e jobban, de a befogadottság érzése már önmagában pozitív tapasztalatot jelent. Ha pedig azon aggódnánk, hogy vajon a csoport minden tagjára elegendő figyelem tud-e jutni egy ilyen helyzetben, gondoljunk arra, hogy a befogadással hosszú távon nem csak a sérült gyerek, hanem ép társai is rengeteget fognak kapni egymástól.

 

Gyakorlati lépések az inklúzióért

 

A gyakorlati lépések lényegében az inklúziót hátráltató tényezőkből indulnak ki, azok minimalizálására irányulnak.

Hozzáférés:

Ideális esetben egy játéktér a leggyakrabban használt és akadálymentes bejárat közelében kerül kialakítására. Ha egy épületről van szó, akkor ugyanazon az emeleten – vagy udvar esetében könnyen megközelíthető helyen kell kialakítani a játéktér használói számára a mosdóhelyiségeket. A játékokat, szabad alkotórészeket úgy helyezzük el, hogy kerekesszékkel is megközelíthetők legyenek, és a mozgásukban akadályoztatott gyerekek ne azt éljék meg, hogy minden esetben segítséget kell kérniük, hogy a játékokhoz hozzájussanak.

A használati tárgyak kialakítása:

A felszerelések kialakítása vagy átalakítása nem minden esetben igényel nagy beruházásokat. Vannak kifejezetten „akadálymentes” játékok, sérült gyermekek számára, de gyakran ezekre nincs is szükség. Egy kis utánajárással és kreativitással sok tárgy alakítható könnyebben használhatóvá. Például egy ecsetet vastagabb markolattal tudunk ellátni, egszerű szalag és ragasztó felhasználásával.  Ezek a megoldások nem feltétlenül a pénz megspórolására irányulnak, sokkal inkább azt fejezik ki, hogy a sérült és ép gyerekek ugyanazokkal, vagy majdnem ugyanazokkal az eszközökkel tudnak dolgozni. Ezzel is a befogadottság, a természetes jelenlét érzését segítjük elő.

Információközlés:

Régebben gyakrabban előfordult, hogy a sérült gyerekeket nevelő családok egyszerűen nem értesültek bizonyos programokról, amiken pedig az ő gyerekeik is részt vehettek volna, mert például az ő iskoláikban nem tették ki azokat a szórólapokat, vagy a közösségi programokat nem hirdették meg az ő általuk látogatott helyeken. Az internet által sokkal könnyebben értesül mindenki a lehetőségekről, de ezzel együtt is oda kell figyelnünk, hogy, ha játékos programokat szervezünk, lehetőleg minél több csoportot elérjünk, legalábbis ha az inklúziót szeretnénk elősegíteni.

Kommunikáció:

A kommunikáció nem csaupán az információközlést elősegítő jelzések, piktogramok, szoftverek és egyéb szükséges eszközök és közlésformák használatát jelenti. Ezeken túl a játéktérben a különböző érzékeléseket ösztönző tárgyak, játékok, szerkezetek is megjelenhetnek, és ösztönözhetik egyrészt az érzékelést, az érzékenységet, valamint az ép és a valamilyen sérüléssel, élők egymás közötti kommunikációját. Ilyenek például az egymástól eltérő tapintású felszíneket bemutató tárgyak, felismerhető illatok, tapintható útvesztők, kitapintással, vagy kiadott hang alapján meghatározható játékok és hasonló, az egyes érzékszervek működését kihasználó alkotórészek.

Aprónak tűnő eltérések a megfogalmazásban utalnak az attitűdbéli különbségekre is. Mennyire másként hangzik ez a két nézőpont:

István nem tud bekapcsolódni a délutáni programba, mert siket és nem fogja hallani az előadókat. Vagy, István oldaláról megfogalmazva: Nem tudok csatlakozni a délutáni programhoz, mert nincs a csapatban senki, aki értene a jeleléshez. Ha mi, a játékot kísérő segítőként István nézőpontjába helyezkedünk, máris tettünk valamit az inklúzióért.

 

Összefoglalva

 

A játékkísérés során az inklúzió elősegítéséhez feltétlenül szükséges a játékot kísérő felnőtt megfelelő hozzáállása. Ez a hozzáállás azt tükrözi, hogy sérült, ép, valamilyen módon korlátozott, vagy egyszerűen csak a csoport többségétől eltérő gyerekek természetes részei a csoportnak, jelenlétük a csapatban, a játéktéren és a játékok során ugyanolyan magától értetődő, mint társaiké. Ha ezt a hozzáállást magunkévá tesszük, jó úton haladunk az inkluzív játékkísérés irányába.

 

Az írás alapjául szolgáló tanulmány: Tanny Stobart: Take Ten for Play, Playwork level 2 and 3 learner’s materials – Module 5: Inclusive Play, 2009 January.

A cikk az Erasmus + 2017-1-UK01-KA201-036679 számú CAPS – Játékbarát Iskolák projekt keretén belül került megírásra.